Egyszer minden véget ér

Egy taxis, egy megszökött menyasszony és egy kb. fél órás út.

Rutin szerű, hogy ha valaki beül mögém vagy mellém, egyből megkérdezem, hogy mi a cím, ahova megyünk, viszont amikor Ő behuppant a hátsó ülésre egy pillanatra elakadt a szavam. Egy üveg vörösbort fogott, a szeme körül a sminkje fekete pacaként mutatott, a szeme és az arca is csillogott, az állán pedig még egy friss könnycsepp várta, hogy lehulljon a mélybe. Egy rövidebb fazonú, fehér, csipkés vállú és ujjú ruha volt rajta, nyakában gyöngysor, a fülében pedig hozzá passzoló fülbevaló, amit kontyba feltűzött, szőke haja engedett megtekinteni.

A visszapillantó tükörben összetalálkozott a tekintetünk. Meggyötörten nézett rám, én pedig zavaromban a kormányra szorítottam a kezem és magam elé néztem.

- Hová vihetem? – Kérdeztem zavartan, amire egy sóhaj volt a válasz.

Hátrafordultam, és ismét meg akartam kérdezni, de megelőzött.

- Megkérhetném, hogy csak furikázzunk céltalanul? – Halkan, szinte könyörögve jöttek egymás után a szavak a szájából. - Kérem! Természetesen kifizetem. – Folytatta még mielőtt bármit is mondhattam volna.

Visszafordultam és elindítottam az autót. Már egy ideje New York utcáin furikáztunk, amikor rám nézett a visszapillantóba és belekezdett:

- Van felesége? – Kérdezte, majd szájához emelte az üveget és kortyolt egyet a borból, amelynek egy cseppje a hófehér ruhájának szélére landolt.

- Nincs. – Adtam a tömör választ. – Érzékeny pontra tapintott és ezt ő is észre vette, mert összeszűkült szemmel méregetett.

- A hangsúlyból ítélve elvált. – Konstatálta.

- És Önnek? – Néztem rá. – Van férje?

Egy szipogás közepette felkuncogott, majd egy könnycsepp csordult le az arcán.

- Most jöttem el az esküvőmről, és hagytam faképnél azt a férfit, akit "szeretek". – Mutatta az idézőjelet.

- Mi történt? – Akaratlanul csúszott ki a számon a kérdés és ő maga is meglepődött, hogy érdeklődést mutatok a téma iránt.

Sóhajtott egyet, majd az ajtóra könyökölt és megtámasztotta a fejét.

- Tudja – kezdett bele - szerettem, és még talán most is szeretem, de ő nem szeretett soha. Hisz, akit szeretünk, azt nem bántjuk, ha szeretünk valakit, akkor nem emelünk rá kezet, ha szeretünk valakit, akkor nem erőszakoskodunk vele, és ha szeretünk valakit, akkor eszünkbe sem jut, hogy összetörjük őt. – Ismét egy könnycsepp.

- Ezt nem értem. Ha bántották magát, ha sose szerette Önt, akkor miért mondott neki igent és legfőképpen miért jutottak el az esküvőig?

- Mert az ember társas lény. – Visszhangoztak a szavai a fejemben. – Ezt hallgatom már nagyon régóta minden körülöttem lévő embertől. Na meg persze ott volt az is, hogy már kifutottam a korból, ez volt a helyes döntés. Állapodjak meg, mert már nem leszek fiatalabb. – Ismét egy korty és egy halk reményvesztett kuncogás.

- De ha bántotta Önt? Miért gondolta azt, hogy ez jó lesz Önnek?

Rám nézett a tükörbe és az a keserűség, amit a szemében láttam megérintett engem.

- Megkérdezhetem, hogy mi a neve?

- Eric. Eric vagyok.

- Nagyon örvendek Eric, Iris vagyok. – Nyújtotta felém a kezét, aztán egy apró kacaj kíséretében visszahúzta, amikor tudatosult benne, hogy nem éppen alkalmas most a kézfogás.

- Eric, kérem szépen vigyen el a Central Parkhoz.

- A parkhoz? Nem szeretné inkább, hogy hazavigyem? – Értetlenkedtem, hiszen az állapota és a kinézete sem éppen egy könnyed késő délutáni sétához passzolt.

- Igen, kérem. – Dőlt hátra, majd ismét kifele bámult.

Csend telepedett ránk. A Central Park felé vettem az irányt, de nem jó szívvel. Nem örültem neki, hogy a közös utunk lassan véget ér. Nem akartam így, ilyen állapotban elengedni, még annak ellenére is, hogy csak egy fél órája ismertem meg.

- Nem gondoltam, hogy jó lesz ez nekem, csak egy tudatos döntést hoztam. Megkérte a kezem, nekem pedig az lebegett a szemem előtt, hogy nem maradok vénlány. Néha pedig voltak jó pillanatai, néha azt éreztem, hogy ő is szeret. – Kínjában felnevetett, majd az ablaküvegnek döntötte a fejét.

"Néha azt éreztem, hogy ő is szeret." – Ismétlődött a fejemben és a düh létező összes fajtája egyként suhant át rajtam. – Megszorítottam a kormányt.

Amikor megérkeztünk, még mielőtt bármekkora összeget is mondhattam volna, a táskájához nyúlt és az út háromszorosát nyomta a kezembe.

- Köszönöm Eric az utat. – Nyitotta az ajtót és már épp szállt volna ki, amikor megszólaltam:

- Iris, csak még egy kérdés. Ha ennyire sokat bántotta magát, akkor miért nem lépett le előbb? Miért várt mostanáig?

Egy pillanatra még visszaült, de az egyik lába már félig kint volt az autóból.

- Tudja Eric, ha az élete meghatározó szakaszában folyamatosan bántják, akár fizikálisan, akár csak a lelkét, egy idő után hozzá szokik nőként. Próbáltam tenni ellene, higgye el, de belefáradtam, és ezért tartok most ott ahol. – Magára nézett majd elnevette magát. – Leivott menyasszonyi ruhában, kócosan és teljesen elázott sminkkel készülök sétálni a Central Parkban.

Felnézett rám, hálás mosolyra húzta a száját, majd kiszállt az autóból és elsétált. Én pedig ott maradtam a taximban a nyomasztó érzéssel és a képpel a fejemben, ahogy egy fehér ruhás, megtépázott nő szépen lassan távolodva elsétál tőlem. A gyönyörű, megsebzett Iris.