Majd egy másik életben

Toxikus, vagy szenvedélyes? Mindegy is, a lényeg az, hogy kettejük számára ez egy örök kapcsolat.

- Emlékszel amikor azt írtad, hogy egy hülye p*csa vagyok?

- És amikor te azt írtad, hogy bárcsak megrohadnék? - Akaratom ellenére is félmosolyra húztam a számat, mert így volt.

Ugyan az esetek többségében jól kezeltem az Áronnal való harcokat, de akkor annyira dühös voltam rá, hogy ez csak úgy kicsúszott a számon. Ami pedig inkább a probléma volt, hogy tetszett, hogy milyen reakciót váltottam ki belőle ezzel. Ahogy utána visszaírt, elképzelhető, hogy egy picit megbántottam, na de ez semmise volt, ahhoz képest ahányszor ő megbántott.

- Szerinted toxikusnak mondható a mi kapcsolatunk? - Fordultam felé és néztem az arcát. Szerettem a borostáját, a szemét és úgy az egész arcfelépítését. A tavat nézte, ami mellett csücsültünk, pontosabban száradtunk, miután beleestünk.

- Én inkább mondanám szenvedélyesnek. - Fordult felém ő is, és mindketten elnevettük magunkat.

Csak néztük egymást, és biztos vagyok abban, hogy szinte egyre gondoltunk: Miért nem vagyunk mi együtt? Na, nem mintha a válasz nem lenne borzasztó egyszerű.

- Gyönyörű vagy. - Megsimította az arcomat, majd az ujja közé tekerte az egyik hajtincsemet és megcsókolt.

A csókja, mint mindig most is elvarázsolt. Ha éppen a szex hevében vadul csókolóztunk, vagy csak ajkaink éppen érintették egymást, az érzés mindegyik alkalommal ugyanaz volt. Egy olyan érzés, amit korábban nem tapasztaltam, nem csak a csókja, de a személyisége is hatalmába kerített. 

A csók után csak némán ültünk és bámultuk a naplementét. A fejemet a vállára hajtottam, és már kezdtem volna elszenderedni, amikor mély, rekedtes hangja megtörte a csendet:

- Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. - Mormogta, majd a fejem búbjára nyomott egy puszit.

- Tudom. - Sóhajtottam. - Én is szeretlek, és mindig is fontos leszel a számomra, történjen bármi.

A nap egyre jobban ment le, az idő kezdett hűlni, mi pedig ugyan megszáradtunk, de kezdtünk picit fázni.

- Lehet, hogy vissza kellene mennünk. - Suttogtam magam elé.

- Lehet, valószínűleg aggódik érted a vőlegényed, hiszen csak úgy minden szó nélkül elrohantál.

- Nem érdekel! Tudja, hogy miért futottam el. Viszont azt se felejtsük el, hogy nekem volt indokom elfutni. Kettőnk közül neked kell majd magyarázkodni a feleségednek, hogy miért futottál utánam. - Mosolyogtam az elcseszett helyzeten, mire Áron is picit elnevette magát.

- Menjünk akkor magyarázkodni. - Kacsintott rám, majd felállt, és ahogy felsegített még magához húzva adott egy csókot.

Leporoltam magam, majd előre sétáltam. Elindultam visszafele a házhoz, ahova házibuliba érkeztünk a vőlegényemmel, és ahol találkoztam azzal a férfivel, aki igen csak meghatározó része volt az életemnek éveken keresztül. Nagyon sokat tanultam Áron mellett a személyiségemről, a nőiességemről és nem utolsó sorban arról, hogy mennyire lehet valakit emberként szeretni, mindannak ellenére, ami történt abban az időszakban. Elképzelhető, hogy egy harmadik fél, ha látta volna a kapcsolatunkat, akkor azt toxikusnak, betegesnek, depresszívnek mondta volna, de mi inkább éltük meg ezt az egészet úgy, hogy szenvedélyes volt és vérpezsdítő.

Most pedig megyek vissza a vőlegényemhez, akit éppen rajta kaptam azon, hogy a ház egyik szobájában lekapta az egyik szingli csaj a buliról. Jóképű volt és amolyan cuki pofa, így nem lepődtem meg, és valószínűleg ő nem akarta, de abban a pillanatban jobbnak láttam elfutni, mintsem, hogy elkezdjen magyarázkodni. És hogy miért? Megsemmisülve éreztem magam. Amikor összejöttünk, ideig-óráig jó volt vele, de meg van az az érzés, amikor ugyan minden tökéletes, de valami még is hiányzik? Vele ez volt, de jó srác volt, tökéletes férj jelölt, így természetes volt, hogy igent mondtam, nem akartam egyedül megöregedni és tudva azt, hogy akivel szeretnék lenni, akivel önmagam tudok lenni, amellett nincs esélyem, így megtanultam elfogadni, hogy nincs olyan, hogy egyszerre megvan minden egy kapcsolatban.

Már majdnem a házhoz értünk, én kicsivel előbb sétáltam, mint Áron, amikor is hallottam, hogy utánam kiált:

- Ugye tudod, hogy még mindig azt gondolom, hogy jó páros lennénk!

Elgondolkodtam. A vele töltött évek alatt volt, hogy nagyon is hittem abban, hogy mi jó párost alkothatnánk, és voltak olyan pillanatok amikor pedig váltig állítottam, hogy ha mi együtt lennénk az unalmas lenne vagy valószínűleg megölnénk egymást. Ezen viszont teljesen felesleges volt agyalni, mert olyan, hogy mi, soha nem lesz.

- Igen tudom, talán egyszer, majd egy másik életben. - Néztem a szemébe, majd egy mosolyt követően beléptem a kapun és vettem egy mély levegőt.

Felkészültem arra, hogy visszatérjek abba az életbe, amit választottam, de nem abba, amibe szerettem volna lenni.